lasvegas.jpg

Annyit beszéltem az elmúlt fél évben arról, hogy miért jó külföldön tanulni. Most, hogy itthon vagyok és se suli, se munka, se háztartás, elgondolkodtam más dolgokról is, többek között arról, hogy milyen mikor barátok nélkül maradsz?

Mikor kiindultam, azt gondoltam, hogy a barátságok mindent túlélnek és majd ugyanúgy beszélek a 4 legjobb barátommal minden nap. Az első pár hónapban annyi új dolog volt, hogy fel se tűnt, hogy szinte egyikkel se tartom a kapcsolatot. Ha mégis, az valami felszínes, "Hogy vagy? Jól, te? Én is, kösz." típusú beszélgetés volt. Persze, ez nem ilyen fekete-fehér, de ahogy teltek a hónapok, én mégis azt éreztem, hogy magányos vagyok, akármilyen rossz is ezt belátni. Azt, hogy azok a barátságok, amik azt hittem örökké tartanak, elmúlni látszottak.
Sokszor csak elkezdtem számolni a napokat, hogy melyikük, mikor keresett utoljára. Pár nap után ezt feladtam, hiszen mi értelme ennek? Nem visz előre.

Alapvetően a barátságban nem csak az élet nagy fordulatait beszélitek meg, (érettségi,házasság,gyerek) hanem minden apró szösszenetét a mindennapoknak. S ahogy a mindennapjaitokat nem közös helyen élitek, ez elmúlik, hiszen különböző társaságotok lesz, már nem ugyanazt a tanárt utáljátok, vagy főnököt és a többi kis semmiségnek tűnő dolog, amit megosztunk egymással.
A következő probléma amivel szépen lassan szembesülni kell a felnőtté válás útján az pedig az anyagi helyzet. Előbb utóbb kínos, ha valaki még nem tartja el magát, vagy szarabb helyre akar menni nyaralni. Egyszerűen azért, mert az a bizonyos szőlő mindig keserű lesz annak, aki kevesebbet keres. De ez a probléma kör még a jövő zenéje.

Néha, sőt az a baj, hogy sokszor, végletekben tudok gondolkodni. Nem tudtam mitévő legyek ezzel a kialakult helyzettel. Amikor beszéltem a barátaimmal, akkor is csak azt éreztem, hogy hátráltatnak, hiszen teljesen más élethelyzetben vannak, nem tudnak "semmit" az én jelenlegi élemről. Ahogy egy bölcs ember mondta, "cut the fat from your life" avagy az olyan embereket, akik nem visznek előre, el kell engedni. Ez nagyon nehéz dolog és én azt hittem, hogy ez a helyes út.

Viszont ma végig hallgattam egy ismerősömtől, hogyan is szakadt meg egy gyerekkortól tartó barátság és mennyire fájdalmas érzés is volt ez. Ezenkívül tegnap egy randi keretében tök véletlenül a Last Vegas nevű filmet néztük meg, ami ( a sors iróniája) 4 barátról szól, akik 70 évesen is cimborák és ugyanúgy megküzdenek a problémákkal és nem hagyják szarban egymást. Azt gondoltam, hogy a kurva életbe, nem lehet egy barátságot így elengedni, nem hogy négyet. Mégis mi a szart gondoltam magamról? Egy barátságot nem lehet egyik pillanatról a másikra lecserélni. A bizalom olyan törékeny fajtája, ami sokszor évek kérdése, hogy kialakuljon és sokszor 20-25 éves kor fölött az emberek nem is szereznek már új, életre szóló barátokat.
Meg kell tanulnom, ahogy mindenki másnak is, hogy el kell fogadni, ha élet rövidebb-hosszabb időre különböző helyekre sodor minket, vagy különböző élethelyzetbe. El kell fogadni a másikat, a helyzetet és töretlenül segíteni egymáson. Nem szabad a könnyebbik utat, a menekülést választani.

Sokszor, mikor a felnőtt élet problémáival szembesülök, azon gondolkodom, hogy egyáltalán mi a szar értelme van élni? Ez az élet, hogy dolgozunk valamiért, utána pihenünk, iszunk, elrontjuk az egészségünket bánatunkba, utána dolgozunk azért, hogy újra egészségesek legyünk, majd meghalunk? Értelmetlennek látom.
Most viszont rám írt kedves Dániel barátom, a közeli Írországból, hogy van rá esély, hogy jövőre az én egyetememre fog járni. Megdobbant a szívem. Azt mondtam, hogy ha ez valóra válna, az életem legboldogabb pillanata lenne, túlzás nélkül. Teljesen meseszerű lenne. De ma, pont miután megkaptam a fizetésemet, arra gondoltam a Danival kapcsolatban is, hogy ezeket a kurva tündérmeséket senki más nem fogja helyettünk megírni. Nekünk kell küzdeni érte, (nekem pl. basztatni a Danit, hogy jöjjön a BAA-ra...) különben senki más nem fogja véghez vinni ezeket helyettünk és azt hiszem kezdem megérteni, amit Dan Millman mondott a "Békés harcos útja"-ban: "Az út az, ami boldoggá tesz. Nem a végcél."

A bejegyzés trackback címe:

https://idealnewgeneration.blog.hu/api/trackback/id/tr225714016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Voyageur 2013.12.28. 15:33:54

Onnan tudod meg ki az igazi barát, ha már nem tudtok naponta-pár naponta találkozni. Én is új közegbe kerültem közel fél éve és én is azt hittem naponta fogunk azután is beszélni a három legjobb barátommal, ha más nem Facebookon. Hát nem. Azt gondoltam vége, nem is igazi barátok voltak. De nem. Attól lesznek igazi barátok, hogy ha hónapok, évek vagy akár évtizedek múlva ismét találkozunk ugyanolyan nyiltan és őszintén tudunk beszélni egymással mint anno. Mint ahogy ez meg is történt nem rég : )