Pál Ferenc pap, " A szorongástól az önbecsülésig" című könyvét olvastam a repülőn az elmúlt pár órában, miközben tartok "haza" Dániában. Még egyszer köszönet a drága keresztanyukámnak ezért a kitűnő karácsonyi ajándékért.

Az elmúlt fél évbe, mióta kijöttem, szüleim tanácsára elkezdtem írni egy world file-ba ( pár éve ez még füzet lett volna, de hát lépést kell tartani a " kórral " ) a céljaimat. Havi szintre lebontva, szépen pontokba szedve. A hónap végén pedig amiket meg tudtam valósítani, azt kipipálom, amit nem, azt pedig áthúzom és ha még mindig aktuális, át teszem a következő hónapra. Nagyon tanulságos, mert egy teljesen hiteles tükröt tart elém arról, hogy mik voltak az elvárásaim MAGAMMAL szemben és ebből mit tudtam elérni. Azonban 6 hónap elteltével sok mindenre rájöttem. Csínján kell bánni a céljainkkal, ugyanis azok épp olyan ártalmasak lehetnek, mint hasznosak. Sokan mondták már mikor kijöttem, hogy álomhajhász vagyok, én pedig ezt jó dolognak vettem és azt is gondoltam, hogy amit eltervezek, azt véghez viszem. Viszont itt tanultam egy nagyon fontos dolgot. A realitás talaján kell maradni és olyan célokat kell kitűzni mint rövid mint hosszútávra, amik elérhetőek, különben rengeteg fejfájást fognak okozni. Erre egy elsőre nagyon felszínesnek tűnő példa, hogy 5. hónapja szeretnék telefont venni. Az első két hónapban még nem érdekelt, de mikor már harmadszor írtam át a feladatot a következő hónapra, már kezdtem kudarcként megélni azt és elvette a kedvemet a többi célomtól is a sikertelenség. Most ahogy hazamegyek, ez lesz a saját karácsonyi ajándékom, amiért megdolgoztam. Így tényleg meghozza a várt gyümölcsét a sok munka. De mikor a januári terveimet írtam, már megtanultam: teljesíthető célok kellenek. Nem baj az sem, ha ez csak  egy tejhabosító, egy sajátos termosz ( a kávémhoz! ), vagy csak egy fogadalom, hogy heti 2x kimegyek futni a tengerpartra, a lényeg az, hogy megvalósítható legyen, hiszen ezektől az apró sikerélményektől leszünk boldogok. Ezzel kapcsolatban írok egy idézetet a fent említett könyvből:

"..Természetesen ha felfokozott vágyaink vannak tudhatjuk, rengeteg kudarc fog érni minket. Ez szorongással tölthet el, és nem szívesen látjuk be, hogy kudarcra ítéltük magunkat. A boldogság kulcsa ugyanis az alacsony elvárás, a kevesebbel való megelégedés, a választási szabadságunk önmagunk által való tudatos korlátozása, döntéseink melletti elköteleződés, a jelenlegi életünk megbecsülése, és hála amiatt, ami már a miénk. Tehát pont az ellenkezője annak, ami felé általában törekszünk."

Annyit beszéltem az elmúlt fél évben arról, hogy miért jó külföldön tanulni. Most, hogy itthon vagyok és se suli, se munka, se háztartás, elgondolkodtam más dolgokról is, többek között arról, hogy milyen mikor barátok nélkül maradsz?

Mikor kiindultam, azt gondoltam, hogy a barátságok mindent túlélnek és majd ugyanúgy beszélek a 4 legjobb barátommal minden nap. Az első pár hónapban annyi új dolog volt, hogy fel se tűnt, hogy szinte egyikkel se tartom a kapcsolatot. Ha mégis, az valami felszínes, "Hogy vagy? Jól, te? Én is, kösz." típusú beszélgetés volt. Persze, ez nem ilyen fekete-fehér, de ahogy teltek a hónapok, én mégis azt éreztem, hogy magányos vagyok, akármilyen rossz is ezt belátni. Azt, hogy azok a barátságok, amik azt hittem örökké tartanak, elmúlni látszottak.
Sokszor csak elkezdtem számolni a napokat, hogy melyikük, mikor keresett utoljára. Pár nap után ezt feladtam, hiszen mi értelme ennek? Nem visz előre.

Alapvetően a barátságban nem csak az élet nagy fordulatait beszélitek meg, (érettségi,házasság,gyerek) hanem minden apró szösszenetét a mindennapoknak. S ahogy a mindennapjaitokat nem közös helyen élitek, ez elmúlik, hiszen különböző társaságotok lesz, már nem ugyanazt a tanárt utáljátok, vagy főnököt és a többi kis semmiségnek tűnő dolog, amit megosztunk egymással.
A következő probléma amivel szépen lassan szembesülni kell a felnőtté válás útján az pedig az anyagi helyzet. Előbb utóbb kínos, ha valaki még nem tartja el magát, vagy szarabb helyre akar menni nyaralni. Egyszerűen azért, mert az a bizonyos szőlő mindig keserű lesz annak, aki kevesebbet keres. De ez a probléma kör még a jövő zenéje.

Néha, sőt az a baj, hogy sokszor, végletekben tudok gondolkodni. Nem tudtam mitévő legyek ezzel a kialakult helyzettel. Amikor beszéltem a barátaimmal, akkor is csak azt éreztem, hogy hátráltatnak, hiszen teljesen más élethelyzetben vannak, nem tudnak "semmit" az én jelenlegi élemről. Ahogy egy bölcs ember mondta, "cut the fat from your life" avagy az olyan embereket, akik nem visznek előre, el kell engedni. Ez nagyon nehéz dolog és én azt hittem, hogy ez a helyes út.

Viszont ma végig hallgattam egy ismerősömtől, hogyan is szakadt meg egy gyerekkortól tartó barátság és mennyire fájdalmas érzés is volt ez. Ezenkívül tegnap egy randi keretében tök véletlenül a Last Vegas nevű filmet néztük meg, ami ( a sors iróniája) 4 barátról szól, akik 70 évesen is cimborák és ugyanúgy megküzdenek a problémákkal és nem hagyják szarban egymást. Azt gondoltam, hogy a kurva életbe, nem lehet egy barátságot így elengedni, nem hogy négyet. Mégis mi a szart gondoltam magamról? Egy barátságot nem lehet egyik pillanatról a másikra lecserélni. A bizalom olyan törékeny fajtája, ami sokszor évek kérdése, hogy kialakuljon és sokszor 20-25 éves kor fölött az emberek nem is szereznek már új, életre szóló barátokat.
Meg kell tanulnom, ahogy mindenki másnak is, hogy el kell fogadni, ha élet rövidebb-hosszabb időre különböző helyekre sodor minket, vagy különböző élethelyzetbe. El kell fogadni a másikat, a helyzetet és töretlenül segíteni egymáson. Nem szabad a könnyebbik utat, a menekülést választani.

Sokszor, mikor a felnőtt élet problémáival szembesülök, azon gondolkodom, hogy egyáltalán mi a szar értelme van élni? Ez az élet, hogy dolgozunk valamiért, utána pihenünk, iszunk, elrontjuk az egészségünket bánatunkba, utána dolgozunk azért, hogy újra egészségesek legyünk, majd meghalunk? Értelmetlennek látom.
Most viszont rám írt kedves Dániel barátom, a közeli Írországból, hogy van rá esély, hogy jövőre az én egyetememre fog járni. Megdobbant a szívem. Azt mondtam, hogy ha ez valóra válna, az életem legboldogabb pillanata lenne, túlzás nélkül. Teljesen meseszerű lenne. De ma, pont miután megkaptam a fizetésemet, arra gondoltam a Danival kapcsolatban is, hogy ezeket a kurva tündérmeséket senki más nem fogja helyettünk megírni. Nekünk kell küzdeni érte, (nekem pl. basztatni a Danit, hogy jöjjön a BAA-ra...) különben senki más nem fogja véghez vinni ezeket helyettünk és azt hiszem kezdem megérteni, amit Dan Millman mondott a "Békés harcos útja"-ban: "Az út az, ami boldoggá tesz. Nem a végcél."

"A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.

Te boldog vagy, hogy van kit féltened
egyetlen életed
Ennél komolyabban nem veszed.,,

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!"

Kettő napja vagyok itthon újra Magyarországon. Természetesen jó itthon lenni. Itthon lenni a családommal, a szeretteimmel. Nem pedig az országban. Azt gondoltam, hogy fél év az fél év és ahogy én is, a világ is rengeteget változik. Tévedtem.

Pénteken még a családi burokból nem kerültem ki, minden rendben volt, a rég nem látott szüleim, testvéreim, közös, hatalmas kajálások. Ez szép és jó, de elkövettem azt a hibát, hogy szombat este egy kis sörözés után elmentünk bulizni. Tudjátok, nincs lelkifurdalásom. Én úgy mentem el, hogy indítson  Magyarország, a magyar fiatalság új, tiszta lappal.
Ahogy odaértünk az Ötkert-be, (ami most Budapesten a 20-30 közötti fiataloknak talán a legideálisabb hely) hatalmas sor fogadott. Ezzel nincs is baj, de amikor fél óra sorban állás után azt veszed észre, hogy a szórakozóhely közel sincs tele, a biztonsági őrök pedig a "pornépet" pár perces turnusokba engedik be, amolyan heccből, te pedig fél órája állsz a -3 fokban, az nem lelkesítő. Ezen túltettem magam. De ahogy beértünk és megálltunk a bárnál, egyszerűen azt láttuk, hogy olyan mintha kb 1000 fiatal egy helyen, de külön bulizna. Mindenkinek megfelelési kényszere van, tökéletes smink, tökéletes ruha, tökéletes test, tökéletes látszat. Elrettentő volt látni azt, amikor az emberek annyira fent hordták az orrukat, hogy gyakorlatilag meg sem látták a körülöttük lévő "halandókat". Na meg a verekedés, az itthon valamiért minden bulinak a része kell legyen, hogy megmutatom, hogy én vagyok a kemény tökü Jóska Pista, ha már kigyúrtam magam.

Aki most útmutatást várna tőlem, az rossz helyen keresgél. Sajnos, azt érzem, minél többet kezdek tudni a világról, annál kevesebbet tudok valójában és annál kisebb porszem vagyok a gépezetben.
Tökéletes megoldás volt a külföldi tanulás a menekülésre is nekem. Menekülésre a problémák elől. Azt éreztem az utóbbi pár hónapban kint, hogy nehéz megoldanom az életemet, de egyedül vagyok és csak a saját gondjaimért vagyok felelős, ez az én utam. Viszont most ébredtem rá, hogy ez valójában lehetne akár a menekülés mesteri formája is. Pontosabban: még nincs 72 óra se amit a családommal töltöttem, de már az ágyba lefekvés előtt azon agyaltam, hogy hogyan tudnám a szüleim, vagy a tesóim problémáit megoldani. Lehet, hogy velem van a baj, nem tudom, de hát ez egy blog, leírom, legalább nem néz hülyének senki. Vagy mindenki, az még jobb. Azt érzem, hogy eddig hallgattam, de meg nem hallottam más embereket s ehhez sikerült felnőnöm. Hogy jó-e? Nem, nem hiszem. Mindenkinek a feladata felelősséget vállalni a saját döntéseiért és minél jobban mentesítünk ez alól valakit, annál mélyebbre lökjük az illetőt a szartengerbe. De vajon mi a helyes, ha az a valaki, akin segítenél, egy olyan ember, akit talán a világon legjobban szeretsz, egy családtagod? Hagynád, hogy szenvedjen és tanuljon belőle? De mi van ha nem tanul a leckéből?

Tele vagyok kérdésekkel. Azt mondta egy nagyon bölcs ember, hogy azok vagyunk, amit gondolunk és a gondolatainkért csak mi vagyunk a felelősek. Talán az életben az egyik legnagyobb kihívás legyőzni önmagunkat és azokban a pillanatokban, amikor elgondolkodom, hogy "egyáltalán mi értelme élni?" (mert megteszem, egyre sűrűbben, ahogy kezdem jobban átlátni a felnőttek világát..) megálljt parancsolni és visszaterelni magunkat a pozitív szemlélet irányába. Mindig is egyszerűbb valamiért a szartengerbe elsüllyedni és hagyni, hogy szép lassan felemésszen. Ez az, amit a fél évem során a legnagyobb feladatomnak találtam: hogyan legyek motivált és mitől ne kedvtelenedjek el? De azt következtettem ki, hogy mindig rajtunk áll, hogy melyik részét nézzük az érmének, csak a jobbat néha nehezebb meglátni. Kicsit olyan érzés, mintha két teljesen külön álló személyiségem érvényesülne, mikor motivált vagyok vagy mikor lehangolt. Mikor lehangolt vagyok, csak gondolkodom, hogy miért élünk,  miért követünk el hibákat újból és újból, miért így alakult az élet, stb,stb. Ebbe nagyon könnyű belemerülni. Ilyenkor mindig a felelősség hárításról van szó. Mindenért az élet, a poltika, a kormány, a többi ember a felelős. Ez van ma a magyar lakosok többségével sajnos. Ellenben, mikor motivált vagyok, elképesztő dolgokat tudok végig gondolni, kitalálni, akár egy jéghegyet megtudnék mozgatni. Teljesen szélsőséges, nem is értem, minek és hogyan tudok ennyi különböző dolgot gondolni, néha egymás után közvetlenül. Elbaszott egy dolog ez.

Ez egy kicsit rendhagyó blog bejegyzés lett, több a saját gondolataimból. Ha van ötletetek, kérdésetek, esetleg válaszotok, azt lent komment formájában tudjátok jelezni felém.