"Nekem azt tanitották, emelt fővel előre,
ha nincs kikövezve akkor se bukjak fel benne,
a szerpentin kanyargós, mégis eligazodunk rajta,nehogy azt mond már ránk:  Nézd csak mennyi marha"

Sokat gondolkodtam az elmúlt egy-két napban, hogy milyen különböző szintjei vannak a félelemnek.Eljött körülbelül egy hete az a pont, hogy kilátástalanná kezdet válni a helyzet. Nem volt munkám, nem volt CPR-számom (ami a bankszámlához és a munkavállaláshoz elengedhetetlen), egyszerűen csak kezdtek gyűlni a felhők a fejem felett. De persze szokásos, nem adjuk fel attitude valamennyire meg volt, igy egy héten át küldözgettem a jelentkezéseimet emailben a városban lévő 217 étteremnek. Ha nem emailben, akkor személyesen mentem be az önéletrajzaimmal. Minden létező módszert megpróbáltam, úgy voltam, ha ez nem jön be, nincs más ki út úgysem, tehát végső elkeseredésembe mindent megpróbáltam.
Meg is lett az eredménye, pont az az étterem tulajdonos hivott vissza, akinek az utolsók között küldtem el az emailt és pont ő volt az, akinek először lusta voltam beirni az email cimét, ( mert nem lehetett bemásolni ) de aztán gondoltam, kitudja, hátha pont ezen az egy éttermen múlik a sorsom...Ezen múlt.
Két napja be is mentem, megbeszéltük, hogy séf asszisztens leszek, ami annyit tesz, hogy az összes előételt és desszertet nekem kell majd csinálni.Heti 25 óra, tehát nem tűnt veszélyesnek. Azért tanulságos volt ez az eset, mindig a részletekbe van a kutya elásva.

Ma reggel nagyon jól indult minden, bementem a Skaat-ba, a helyi önkormányzatba, hogy ugyan másfél hónap alatt mi akadályozta meg őket, hogy kiküldjenek nekem egy letelepedési engedélyt? Miközben a titkárnőkkel szócsatáztam, felhivott a lakótársam, hogy pont most jött meg a papir, amire vártam. Nagyszerű. Folytattam immáron a papirral együtt az utamat a városba, megigényeltem a személyi igazolványomat, amit hétfőn megkapok és végre nyithatok bankszámlát és hivatalosan is vállalhatok munkát. No, de ezután jött csak a fekete leves.
Tökéletes hangulatom volt, sétáltam a napfényes parkba, mielőtt elindultam volna a próbanapomra, úgy éreztem, megint egyenesbe van az életem, megoldódott minden. Délután 3kor kezdődött a műszak az új munkahelyen. Azt gondoltam, hogy ez a lehető legegyszerűbb munka a világon, nem lehet egy palacsintán mit elrontani.
Mikor beléptem és megérkezett a többi alkalmazott, kiderült, hogy van kollégám Pakisztánból, Jordániából, Szaúd-Arábiából, Iránból. Ez egy csöppet se könnyitette meg a kommunikációt, ugyanis angolul aligha beszél valaki. Gondolj bele, mikor kérnek arabul egy rongyot, te meg csak állsz bután, nem érted, hogy köhögési rohama van, vagy csak kérni szeretne valamit.Vagy mikor áll körülötted 5-6 ilyen ember, üvölt az arab kigyóbüvőlő zene, és mindenki arabul beszél. De ez még a legkisebb gond, hiszen ettől még kedvesek. Csak tudni kell, hogy a nyitáskor a főnök létező összes rokona, barátja bent van az étterembe, állnak a konyha előtt, és konkrétan 3-4 alkalommal kivették a kést a kezembe, majd megmutatták, hogyan is kéne csinálni. A pofám leszakadt. De ez még nem minden. Abból indultam ki, mint az előző étterembe, itt is lesz átlagosan 20-40 vendég, hiszen ugyanúgy 2en leszünk a konyhába. Hatalmasat tévedtem, ez egy átlagos estének számitott és közel 100-120 ember vacsorázott ebben az étteremben ma este. Ez azért lényeges, mert minél több vendég, annál nagyobb a nyomás, hogy időben legyél kész az egyszerre beérkező 5-10-15 étellel.

Egész jól ment a dolog, mignem a legnagyobb csúcsforgalomba 5 tál vadhúst gyönyörűen feldiszitettem kaviárral. Ugyebár kaviárt csak halhoz szabad használni. Teljes káosz, néma csönd, a főséf kibassza a kukába mind az 5 tányér kaját, eközben 3 pincér vár a konyha bejáratában, s nézi végig, hogy mi történik..Gondolhatjátok, az első nap, az első kaják voltak, amit teljesen rám biztak, és mivel egyik ember se tudta angolul elmondani a kaviárt, én pedig csak szép diszt akartam csinálni, elbaltáztam mindent. Onnantól kezdve ki lettem utasitva nagyjából a konyhából, maradt a pohár törölgetés és az elmélyült figyelés.
Mióta itt vagyok, éreztem néha azt, hogy szar, hogy nehéz megállni a helyem, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy a legjobb lenne, de mindig tudtam, hogy jó cél felé haladok és megéri az áldozat. De ma, ebben a 8 órában, mig dolgoztam, többször is csak egy hajszálon múlt, hogy földhöz vágom a köpenyemet, felveszem a táskámat, felülök az első vonatra, és hazajövök a picsába. Egyszerűen az, hogy minden és mindenki idegen, a kiszolgáltatottság érzése (mert ugyabár munka kell, mindegy, milyen áron) felemészti az embert. Egész nap azon elmélkedtem, vajon meg tudom-e ezt tanulni, képes leszek egyedül csinálni ezt?  Bevallom, volt, hogy eltökéltem, hogy kibirom a hátralévő pár órát, viszont utána soha nem dolgozok étteremben.
És ez a lényeg. Hazafele várt még rám buszbérlet hiányában egy 30 perces biciklizés a centrumból az én kisvárosomig, miközben végig gondoltam, hogy egy hete még mindent megadtam volna egy munkahelyért, ma pedig az első nap feladnám. A békés harcos útjában volt erre egy nagyon szép példa: " Ha nem kapod meg amit szeretnél, szenvedsz. Ha pontosan azt kapod, akkor is szenvedsz." Hát, nem semmi. Az ember saját magát milyen könnyen becsapná, hogy saját magunk mennyire könnyen kötnénk kompromisszumokat a lustábbik énünkkel. Persze az nem vinne előre. Mindenesetre, meg fogom ezt is egyik percről a másikra tanulni, a kollégák alapvetően pedig kedvesek, szóval jó helyem lesz itt. Never give up!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.